FeliCitta

Szombaton és vasárnap Piacenzában jártunk az ’Alpinik’ 86. Országos Találkozóján. Azt, hogy ez igazából mi jelent, honnan ered a hagyomány és lényegében kik az Alpinik, nem sikerült kiderítenem. :D Annyi viszont biztos, hogy egy igencsak vidám és nemzeti érzetű buliról/fesztiválról/felvonulásról van szó. Mióta itt vagyok, a környező településeken hatalmas molinók és plakátok kiabálják: Benvenuti Alpini!; az újságok mellékleteket adnak ki a fesztivál programjáról, útvonaláról és egyéb infókról. A minden évben megrendezésre kerülő parádénak idén Piacenza adhatott otthont, de az elmúlt években Torino és Bergamo is a házigazdák között volt. Mivel a város nagy része egész hétvégén le volt zárva, illetve míg autóval Fiorenzuola és Piacenza megtétele negyven percet vesz igénybe, addig ez vonattal mindössze tízet; így mindkét nap autóval mentünk Fiorenzuoláig, onnan pedig vonatoztunk. Piacenzába érve pedig csak ámultam: több ezer ember érkezett a parádéra, akik nem féltek a parkokban, játszótereken, körforgalmakban és magán az utcán sátorozni. Aki nem sátrazott, az lakókocsival volt, vagy éppen az út közepén aludt egy kempingágyon. Mindenfelé olasz zászlók: ablakokban, házak közé kifeszítve, autók motorháztetején, babakocsikon körbetekerve… A belváros felé egyre inkább nőtt a tömeg, mivel a szombati program megfigyeléseim szerint abból állt, hogy minden sarkon, két sarok között több helyen, utcán, téren, kocsma előtt, kocsmában az emberek kisebb nagyobb csoportokba verődve énekeltek több szólamban, tangóharmonikáztak és táncoltak; vagy csak padokon/asztalokon táncolva vigadtak. Az idősebbek az Alpinik hagyományos kalapját viselték madártollal, esetenként különböző érmékre hasonlító díszekkel; a fiatalabbak pedig megvették az olcsóbb kiadást valamelyik közel-keleti árustól. E napon négyen róttuk az utcákat. Illetve nem is róttuk, inkább sétáltunk kicsit, aztán ittunk valahol egy jó sört a nagy melegre való tekintettel; aztán megint séta, ezúttal viszont egy jó ebéd volt soron. Séta újra, aztán árnyékba vonulás egy finom kávé vagy hideg sör társaságában. (És jelentem, megvolt az első igazi olasz-módra elfogyasztott kávém: 2 kortyos espresso a pultnál állva!) Ilyenkor csak beszélgettünk, vagy együtt énekeltünk valamelyik közeli társasággal/együttessel (igen, én is; mert volt olyan dal, amit ismertem, még énekórán tanították! :) ). Vasárnap nagyjából ugyanez, csak éppen kilencen voltunk, eléggé vegyes nemzetiségű társaságként: ott volt Nica és fia, akik félig olaszok, félig angolok; ott volt a pasija, és neki egy barátja, akik olaszok; egy nő a két gyerekével, akik Afrikából költöztek ide; megismerkedtem a környék egyetlen másik au pairjével, aki litván, de kilenc évig élt Skóciában (és azt mondja, az otthona ott van, tehát félig skót) ; és ott voltam én magyarként. A mozgás egy ekkora társasággal kicsit nehézkes, de nem okozott gondot a több felé válás, mivel a szombati naphoz képest sokkal inkább járhatók voltak az utcák; könnyen meg lehetett találni egymást. A felvonulás miatt lezárt részeket persze megközelíteni is alig lehetett. Ugyanis vasárnap tartották magát a felvonulást: mint egy nemzeti ünnepen, sorban, egyszerre lépkedve, a különböző csapatok élén rezesbanda; és persze az egyen viselet. Az első csapat reggel kilenckor indult, az utolsó fél hét körül… A nap végig ragyogott, meg is szereztem nyárra az alapszínemet ott, ahol kilátszódtam a ruhából. :)