Eddig próbáltam időrendi sorrendben írni a történeteimet, de ez most meginogni látszik. Nem tudok mesélni Parma-ról, a hétvégi kalandjainkról, vagy bármi másról, mikor olyan feledhetetlen történeket éltem meg, mint a Milánóval egybekötött barátnős Bascherdeis… :)
Sokatokkal beszéltünk arról, hogy míg itt vagyok, kijöttök meglátogatni, vagy ellógunk valamerre várost nézni. Mindenkit nagyon szívesen várok, de Áginak mondtam első körben, hogy ha valakinek, hát neki aztán jönnie kell. Hogy miért? Nincs még egy olyan ember a környezetemben, aki így rajongana Olaszországért; annak nyelvéért, minden színéért, ízéért és kalandjáért, mint ő. És ha valaki, hát akkor ő az, aki jön is. Még a Hegyalja Fesztiválon voltam, mikor két koncert között leegyeztettük a pontos dátumot, nem sokkal később pedig már arról írt, hogy a repjegye is megvan. Otthon még gyorsan összefutottunk megbeszélni a részleteket, utána már csak a napok számlálása maradt hátra. Teo úgy döntött, velünk tart pénteken a perzselően forró Milánóba, így délelőtt már a metropolisz utcáit róttuk. Napunk első felében leginkább a Dóm környékén ragadtunk le; hiába jártam már sokszor Milánóban, a Dóm csipkézett tetején utoljára gyerekként voltam; Ági sem látta még, így kihagyhatatlan volt. Meg hát egyébként is kihagyhatatlan annak, aki ide utazik, kevés gyönyörűbb templom-tető van; már ha van egyáltalán, de keveset utaztam még ahhoz, hogy ezt most megállapítsam. :) (Ez viszont megítélésem szerint nem mondható el a templom belső tereiről. Sőt.) Dómra fel, Dómba be, Dóm mellett zenészek hallgatása; aztán az elmaradhatatlan boltjaimba rángattam el a többieket. Később megnéztük a Galleria-t, ahol nem felejtettünk el a bikánál háromszor bal sarkunkon forogni, és még egy filmforgatásba is belefutottunk. Betértünk egy parfüm/ruha boltba, ami tényleg olyan mint egy diszkó: diszkrét félhomály, hangos bulizene, a bejáratnál félmeztelen, hatkockás modell srácok fogadják a vevőket, a modell csajok pedig szinte-már-nem-is-nadrágban kalauzolják bent az embereket. Az operát most kihagytuk, így hátsó kis utcákon barangoltunk a Castello Sforzesco-hoz, aminek bejárata előtt hatalmas, többszintes kút áll. Ekkor már rég túl voltunk a meleg miatti rosszulléten, a szandálom talpa is olyan forró volt, mint maga a beton. Víz minden mennyiségben, de hát semmi sem olyan hűsítő, mint a kút vize. Teo egyszer csak megkérdezte, miért is nem mászunk bele. Nekünk meg nem kellett kétszer mondani… Szandi le, kútba be :) A hűsölés minden frissességét magunk mögött hagyva barangoltunk tovább a kastély mögötti hatalmas parkban a Porta Sempione diadalív felé; ahol aztán az új órámra pillantva meglepetten konstatáltunk, hogy ha időben haza akarunk érni, hát igencsak sietnünk kéne. Elindultunk a legközelebbi metróállomás felé; ám a „Rómában tégy úgy, mint a rómaiak”- mondás szabadon Milánóra fordítását követve még megálltunk granitázni. Utána aztán volt sietség a vonathoz…Annyira, hogy még a metrón felosztottuk, ki vesz vizet, ki jegyet. Emlékeim szerint nyolc percünk volt indulásig onnan számítva, hogy a metró kinyitotta az ajtókat. Hozzá kell tenni, hogy a milánói pályaudvar viszont kb háromszor akkora, mint a teljes Keleti. Én nyertem meg a víz vásárlás feladatát, Teo és Ági – kezében a gurulós bőrönddel – futottak jegyet venni a legközelebbi automatához. Csakhogy annak nem volt kedve működni, így futás másikhoz. Én közben végeztem a vizekkel, a többieket szabályszerűen nem találtam ott, ahol találkoznunk kellett volna. Mikor rájuk találtam, épp valami sokadik idegtépő jegyvásárlást bonyolítottak, és nagyjából egy percünk volt felszállni a vonatra. A vonatra, ami persze a pályaudvar másik feléből indult; és aminek jegyérvényesítő doboza szintén nem működött. (Olaszországban a megvásárolt vonatjegyet a peron elejére kihelyezett gépnél kell kezelni, különben nem érvényes.) Ekkor már nem csak hogy izzadtságban fürödtünk – hisz ez már reggel óta így volt; hanem jómagam az ájulás szélén álltam, de nem volt megállás, hiszen a jegyünk csak az adott vonatra érvényes. Ági - még mindig kezében a bőrönddel, (én csak táskával, kalappal, literes vizekkel és fényképezővel) kiabáltunk Matteo után, aki egész a vonat túlsó végéig elfutott infóért; hogy lesz, ami lesz, szálljunk fel, mert már bezárták az ajtókat, megvolt a füttyszó is…Ági lába mikor elemelkedett a talajról, már indult is a vonat. Kellemes, szélben fürdés után megérkeztünk Fiorenzuola-ba, le is ültünk az első helyre életmentő granitáért. Fél óránk volt a buszig, ami felhoz ide, de hát szintén kényelmesék módjára…Teo hirtelen felkiált, most ment el a buszunk! A busz, amiért futottunk Milánóban. Felpattan, kiabál, integet…és megállt! Ági arca leírhatatlan volt: Basszus, már megint? :D Futás újra, aztán hazaérve isteni pizza, utána hideg sör a Piazzan; aminek teraszai már teljesen megteltek a másnapi Bascherdedeisre…
