Nah, szép; rendesen elmaradtam a bloggal. Mindig van valami, ami miatt csúszik: program, jó idő (és akkor nyilván nem a gép előtt ülök), írás-kedvtelenség, vagy éppen már annyi idő eltelt az írásra szánt történetek óta, hogy fejben már teljesen máshol járok – így pedig nehéz nekiállni.
Kezdem egy régi történettel, Parma-ban jártam még júliusban…
Miután visszajöttem a három hetes szabadságomról Pestről, elég nehezen álltam vissza az itteni életre. Nehéz volt a 0-24-es pörgés után lassítani; a rengeteg körülöttem lévő embert egy családra és barátaikra cserélni; a kisebb teret újra megszokni. Az első két hét nehéz volt, ennek a töredékét sem éreztem, mikor áprilisban költöztem. Tudtam, hogy Ági jön majd a Bascherdeis-re, de addig volt még pár hét; így gondoltam egyet és egyedül utaztam. Kellett, hogy egy kis szeletét érezhessem az „otthoni-Virágnak”, így egy forró vasárnapon elindultam Parma-ba; ami nincs messze, ellenben nagyon színes és sajátos hangulata van, fel is került az „Itt is tudnék élni”- listámra. A belvárost leginkább Riminihez tudnám hasonlítani, látnivalókból számomra éppen annyi volt érdekes, ami fél nap alatt megnézhető. Ilyen a Dóm és Battistero (keresztelőkápolna) – ez utóbbi egészen olyan, mint Firenzében, csak persze kisebb. A központi téren áll Garibaldi szobra egy csodás napóra előtt, és itt található az önkormányzat díszes épülete is. A folyó mentén terül el a város hatalmas, hercegi parkja, a Parco Ducale, itt nyújtózik a barokk stílusú Ducale palota; a folyó túloldalán pedig a Palazzo della Pilotta, a híres színházuk áll.
Semmilyen tervem nem volt a várost illetően, jóformán azt sem tudtam, mi merre van; egy darab, netről nyomtatott térképpel indultam el. Miniszoknya, szalmakalap, meg szerintem éjjel ráírhattam lottó nyerő számait a homlokomra – legalábbis más indokot nem láttam arra, miért bámult annyira szinte minden férfi és nő. Sebaj. Bár nem volt konkrét célom, ami felé tartottam – és a belváros területén maradtam – azért rendesen elkeveredtem, de ezt annyira nem bántam. Időm volt, a város gyönyörű, és jobban is tetszett a színes házak végtelen sora, az apró utcák zegzuga, a nyitott ablakokból hallatszó vasárnapi zene és az ebéd hullámzó illata, mint hogy siessek minden látnivalót kipipálni. Sétám közben kavarodtam el a Dóm mellett kétszer, mire harmadszorra rábukkantam (mivel egy elég kis téren bújik meg); aztán egy kis nice shopping után ebédet kezdtem vadászni. Na, most azt tudni kell, hogy az olaszok tartják magukat a sziesztához, ezt vasárnap úgy kell érteni, hogy a legmenőbb és legnagyobb (értsd Benetton, Coin és h&m) boltokon kívül semmi, azaz semmi nincs nyitva. Egy palack víz megvétele is csodának számít, így hamar feladtam a kaja terveimet, mígnem már tettem az egészre és beültem az egyetlen, történetesen a főtéren nyitva tartó Restaurant-ba. Ott is sasolták a homlokomra írt nyerőszámokat; ketten is lesték a kegyeimet: felváltva szolgáltak ki, szívecskét kaptam a kávémra, ’Szerelmem’-et a kólámon, és rengeteg bókot; a legjobb az egyik szakács volt, akivel a mosdóból visszajövet találkoztam, és aki tenyér összecsapással, aztán totális lefagyással kiabálta, hogy mennyire-mennyire bella. Elszabadulásom után szintén egy kis nice shopping, aztán mivel már szinte minden híres dolgot láttam, a park felé vettem az irányt. A folyó túlpartján találtam egy zseniális szobrot – ennél jobban még sosem láttam megfeszülni valamit; ami ki akar törni, fel akar szabadulni. A parton sétálva (ami igazából nem is folyópart, mert nagy része teljesen kiszáradt, a maradék víz pedig zöld és igen trutymós) elértem Pilotta-t, ahol jelenleg színház, múzeumok és könyvtár található; de ária-gyakorlást is hallottam a nyitott ablakokból. Itt tértem le a park felé, a Ponte Verdi alatt még egy birkanyájra is rácsodálkoztam, azért nem megszokott az ilyesmi egy ekkora városban. Parma parkja óriási és gyönyörű, kicsit emlékeztetett a londoni Kensington Parkra, bár ez inkább hasonlít egy hercegi ligethez. Hatalmas fehér sétányok, szobrok, padok övezte óriási fák – amik egyébként már sárgultak -, jobb oldalán a Ducale palota; a végén egy nagy tó teknősbékákkal és aranyhalakkal; közepén egy gyönyörű, vízből kiemelkedő szoborcsoporttal. Idősek és családok, biciklis fiatalok mindenfelé; pizzáznak, granitáznak, nevetnek – a dolce vita… :) Parma nem nagy város, de nagyon szép, színes hangulata egyedülálló, egy nap alatt tökéletesen bejárható; innen én is már csak a vonathoz mentem. Útközben az egyik hídon felfedeztem, hogy Európa zászlóival van végigtűzve (persze Magyarország sehol); aztán újabb nice shopping – de csak mert belefutottam egy csini napszemüvegbe; utoljára pedig a vonatállomás, ami roskadásig van lelakatolt biciklikkel. Ha egyszer a környéken jártok… érdemes! :)
