Az elmúlt hetekben többször is beszélgettünk az elmúlásról és a temetkezési szokásokról (leszámítva persze Halottak napját, mert akkor kiállításon voltunk, meg a tengernél); mivel különböző vonatkozásban, de érintettek voltak a többiek. Egészen megdöbbentő dolgokat tudtam meg… Elég nagy az ország és nyilván előfordul(hat)nak különbségek, így csak az itteni szokásokról tudok mesélni.
Van itt egy szép, mustársága színű ház, majdnem a Piazzan. Előtte, a lépcsője tetején üldögélt mindig a néni, de nem ismertem. Egyik nap hallom, meghalt. Vacsora után betette a mosást, aztán bamm, összeesett, szívroham végzett vele. Pár nap múlva láttuk a fiát, egészen jól volt – beszélték. Megkérdeztem, mikor lesz a temetés és nagy kerek szemeket kaptam válaszul. A temetés? Már réges-rég megvolt, mit hittem? Aztán jött a felvilágosítás: itt kettő, maximum három (!) nap és már túl is vannak a dolgon; persze a lelki feldolgozás más kérdés. Máshogy szól a harang, ami a halotti misére hív - elnyújtott, egy hangon megszólaló. A holttest vagy ott van a templomban, vagy nincs, de ha ott is van, zárt koporsóban. (Míg pl. Erdélyben a ravatalon akár teljesen nyitva is lehet.) Szóval a templomban tartják a búcsúztatást, annak végeztével pedig a halotti menet elkíséri a halottat az utolsó útjára a temetőig, a menet élén a halottaskocsival. És itt jön a következő furcsaság: itt ugyanis nem a földbe temetkeznek. Azt mondják, nincs már elég hely, így egy viszonylag nagy, téglalap alakú, tető nélküli; 2-3 méter magas temetőjük van, egy hatalmas kovácsoltvas bejárattal, meg persze károgó madarakkal. A sírhelynél már csak imát mondanak, aztán helyére kerül a koporsó: a falba. Az egész gyásznép ott van, míg a hosszúkás lyukba betolják a koporsót, aztán téglákkal és betonnal betömik az egészet. Aztán felkerül a sírkő – ami 15 évvel később lekerül… Merthogy ennyi idő után kiveszik a halottat. Hiába, a falban sincs sok hely. Amíg ezt a részletet nem tudtam, azt gondoltam, ez a temetési módszer sokkal inkább tisztelettel telibb, mint a föld. De ezen a ponton meggondoltam magam… Szóval ennyi idő elteltével kiveszik a koporsót, kinyitják – ahol már csak a csontok vannak. (Erről készül fénykép, el is küldik a családnak.) Azokat pedig szétvágják ott, ahol meghajlanak (könyök, térd, stb.) és ha a családnak van helye (olyan saját sírhely, mint nálunk kb. a kripta), akkor egy dobozban oda teszik a maradványokat; de ha nincs, akkor egy hatalmas, közös ”gyűjtőbe” kerülnek, egymásra dobálva, összekeveredve. A mellettünk lévő településen erre a munkára egy külön embert foglalkoztatnak, aki csak úgy bírja végig csinálni, ha előtte megiszik egy kör töményet… Őszintén, nem csodálom. A hamvasztás nem igazán elterjedt és halotti tort sem ülnek. És mindenkinek az a normális, hogy teljesen hétköznapi ruhában – farmerben, színes sálakkal, baseball sapkában - mennek a temetésre. Feketében csak akkor, ha aznap véletlenül az van rajtuk.
Érdekes, hogy a két ország (ahonnan jöttem és ahol most vagyok) mennyire közel van egymáshoz (földrajzilag mindenképp) és mégis mennyire távol. És nem igazán érzem, hogy tetszenének az itteni szokások, már ami ezt a kérdést illeti…
