FeliCitta

Kerek egy hónapja itt! Mit is mondhatnék… szeretem. Szeretek itt lenni, szeretem Olaszországra nyitni reggel az ablakom.

Hogy mi történt eddig? Elmesélni hosszú… Így lehet kicsit csapongva, nem épp a lényegről fogok mesélni, nézzétek el nekem.

Szóval.

Van itt sok minden. Idegen nyelv; más kultúra; más szokások étkezésben, napirendben, szemléletben. Az angolom fejlődik, Nica és Matteo is említette, hogy jobban beszélek, mint pár hete. Persze még most is gyakran megesik, hogy kerek szemekkel nézek egy-egy kifejezés hallatán, de tanulok. Ez van, ha az ember lánya nem születik angolnak. :) Az olaszt pedig imádom hallgatni, néha olaszul kérdeznek és olaszul is válaszolok, de előbb az angol, majd utána jöhet ez is. Az étkezés is más, mint otthon; bár itt keverve van az olasz konyha az angollal (ha-ha), de erről szerintem írok majd egy külön bejegyzést, igen jó lesz. :) A szemléletmódjukat meg egyenesen imádom. Mivel leginkább a családdal és a barátaikkal érintkezem, ezért leginkább az övékkel; de amennyire látom az embereket magam körül különböző helyeken és városokban, nagyjából mindenhol ugyanazt tapasztalom. Az emberek szeretik az életet, mindig van egy jó szavuk a másikhoz akkor is, ha épp valakivel beszélgetnek – csak odakiabálnak hogy ’hogy vagy?’, ’milyen napod van?’, ’jó utat!’. Gyors kérdés, gyors válasz, na meg mosoly. Itt is van stressz és minden más is; de valahogy másképp élnek, mint nálunk. Persze ez betudható most annak, hogy nem nagyvárosban élek, de az utazásaim során is ezeket tapasztaltam az elmúlt évek alatt. Mondjuk mostanában errefelé is kivannak az emberek az időjárás miatt, sokszor esik; egyik nap forró meleg, másik nap be kell gyújtani pár órára a kandallóba… tiszta őrület. Tegnap is begyújtottunk, pedig a hét végén már június lesz. Szóval így túl az első hónapon – sok másik előtt – úgy érzem, hogy jól döntöttem; itt a helyem. Most legalábbis biztosan. A hirtelen eljövetelem után pár hete itt vagyok már fejben is; és lassan a terveim is megfogalmazódnak. Nagyon szeretem, hogy repülő és szállás helyett csak vonatot kell keresni és mehetek szinte bárhová egy olyan országban, amit imádok; bár a távolabbi helyek – lásd pl. Nápoly – azért már kisebb szervezést igényelnek. A napi rutinom nagyjából olyan, mint ahogy "az első hetem" bejegyzésben olvasható; ha megyek valahová (vagy csak sokat szeretnék tanulni valamelyik nap a dolgaim nélkül), akkor több dolgot csinálok egy nap alatt; de még így is marad szabad időm. Jól esik, hogy van időm olyan tevékenységekre, amikre otthon nem volt, belekezdtem pár új dologba is; bár azért néha hiányzik az otthoni pörgés, vagy egy laza esti sörözés a barátokkal, nyilván. Viszont jó hír, hogy már nem is olyan sokára megyek haza, pont annyi időre, hogy minden bőven belefér majd az időmbe: államvizsga, barátok, bulik, fesztiválok… Készülj Budapest! :)

A pénteki Bologna után úgy volt, hogy szombaton Lugagnano-ba megyünk mulatni, mivel péntek-szombat-vasárnapra helyi fesztivált rendeztek – pl. szombat estére retro bulival. Csakhogy az időjárás közbeszólt, napok óta rossz idő volt, így a hidegre és szakadó esőre való tekintettel fájó szívvel lemondtunk az estéről. Másnap viszont ragyogó időre és melegre ébredtünk, így nem volt kérdés, hogy elmegyünk valamerre: úgy indultunk el, hogy nem tudtuk merre, de mentünk. Útközben meglett az első célunk, Busseto; de ha már arrafelé megyünk, megálltunk Verdi szülőházánál is Roncole-ben. Bemenni nem lehetett – meg hát tilosban is parkoltunk - szóval nem töltöttünk itt sok időt; de kívülről minden megnézhetőt megnéztünk. Kedves hely, ha egyszer a közelben járnátok, ne hagyjátok ki. Következő állomásunk Busseto volt, itt élt és dolgozott is Verdi egy ideig. Mi itt ehhez képest csak sétálgattunk, piacoztunk (ill. míg a többiek piacoztak, én fotóztam :) ) és kávéztunk; aztán autóztunk tovább Salsomaggiore-ba. Nica sok nyarat töltött itt gyerekkorában; egyébként pedig a város különböző részei egészen hasonlítanak Budapestre. Van itt Margitszigethez és óbudai meredek utcákhoz hasonlító (tudjátok, a Kolosy tér feletti rész); de még Szentendrére emlékeztető városrész is. A központban áll egy hatalmas fürdő (főleg a város méretéhez viszonyítva), amolyan zöld-gyógyvizes fajta; maga az épület pedig eszméletlenül szép. Itt is sétáltunk egyet a legkülönfélébb ízű fagyijainkkal, aztán Parov Stelart hallgatva tovább autóztunk Lugagnano-ba. A rossz idő ellenére megtartották a fesztivált, így a vasárnap esti levezető-mulatságra oda is értünk; bár táncolás helyett a hideg söreinkkel voltunk leginkább elfoglalva. :)

Tegnap Matteonak volt szülinapja, illetve a Garda tónál jártunk, de erről majd legközelebb! :)

Van annál lazább dolog, mikor egy beszélgetés folyamán véletlenül kiderül, hogy a legkedvencebb unokatesód és a barátja kiruccan pár napra egy olyan olasz városba, ami  nevetségesen közel van hozzád? Lehet, hogy van, de velünk épp ez esett meg. :)

Sosem gondoltuk volna, hogy oly sok Budapesti/Kolozsvári/Vásárhelyi találkozó után egyszer csak Bologna lesz soron...

Csütörtökön érkeztek, ledumáltuk a pénteki találkozót Bologna központi pályaudvarára. Kora reggeli indulás, késve találkozás, esernyő nyitás. Igen, délelőtt szemerkélt az eső, cserébe viszont fülledt meleg volt. Első körben Evelynék kedvenc kávézójában vesztünk el a ginszenges kávék, latte macchiato-k; emlékek és friss történések között; és csak ezután kezdtünk várost nézni. Vagyis igazából csak én, mert ők már sok mindent láttak. Illetve… Bologna-nak nincsen sok látnivalója, és azt a nem sokat is látták előző nap. Ami a várost különlegessé teszi, az a 36 km-en át tartó árkádsor, valamint a színek: a narancsos-rozsdabarna színű házak sora. A központi tér látványosságai után a két ferde torony volt soron (két különböző irányba dőlnek, sokkal jobban, mint a Pisai torony); aztán mindenféle híresnek mondott épület; végül az egyetem. Ez a negyed nagyon hangulatos, egyszerre simul bele a városba, és különül el teljesen. Itt találtunk egy nagyon jó kis pizzázót, ahová az egyetemisták is járnak és ahol olyan vékony tésztájú pizzát sütnek, ami a feltétet sem bírja el. :) Ekkor már tűző napsütésben jártunk a várost, és András nagy bánatára belefutottunk egy igazi szombati piacba, aminek a végéről nem is sejtettük, hol lehet; de legalább megtaláltam életem egyik legcsinosabb ruháját. :) Volt itt minden: ruhák, háztartási eszközök, napszemüvegek, cipők, szőnyegek, bongok, rocker pólók, régi pilóta felszerelések… Szóval minden, mi szem-szájnak ingere. A legjobban a pénzből készült gyűrűk tetszettek, találtam 20, 100 és az ezüst 200 forintos érméből készült gyűrűt is. Mindezek után még mindig volt időnk sétálgatni, kávézni és megbeszélni azt, ami addig kimaradt.

A rozsdaszínű Bologna tökéletes háttere volt a napunknak: látnivalók, de nem minden négyzetméteren (nem úgy, mint Rómában, hogy fél nap után az ember már megtelt velük); kellemes közeg, tele futó és leláncolt (évek óta ott álló) biciklikkel; fiatalokkal és hamisítatlan olasz életérzéssel.

És ki tudja, ezek után Evelynnel hol találkozunk legközelebb… Szóval azt hiszem, igen, elkezdtünk élni. :)

Szombaton és vasárnap Piacenzában jártunk az ’Alpinik’ 86. Országos Találkozóján. Azt, hogy ez igazából mi jelent, honnan ered a hagyomány és lényegében kik az Alpinik, nem sikerült kiderítenem. :D Annyi viszont biztos, hogy egy igencsak vidám és nemzeti érzetű buliról/fesztiválról/felvonulásról van szó. Mióta itt vagyok, a környező településeken hatalmas molinók és plakátok kiabálják: Benvenuti Alpini!; az újságok mellékleteket adnak ki a fesztivál programjáról, útvonaláról és egyéb infókról. A minden évben megrendezésre kerülő parádénak idén Piacenza adhatott otthont, de az elmúlt években Torino és Bergamo is a házigazdák között volt. Mivel a város nagy része egész hétvégén le volt zárva, illetve míg autóval Fiorenzuola és Piacenza megtétele negyven percet vesz igénybe, addig ez vonattal mindössze tízet; így mindkét nap autóval mentünk Fiorenzuoláig, onnan pedig vonatoztunk. Piacenzába érve pedig csak ámultam: több ezer ember érkezett a parádéra, akik nem féltek a parkokban, játszótereken, körforgalmakban és magán az utcán sátorozni. Aki nem sátrazott, az lakókocsival volt, vagy éppen az út közepén aludt egy kempingágyon. Mindenfelé olasz zászlók: ablakokban, házak közé kifeszítve, autók motorháztetején, babakocsikon körbetekerve… A belváros felé egyre inkább nőtt a tömeg, mivel a szombati program megfigyeléseim szerint abból állt, hogy minden sarkon, két sarok között több helyen, utcán, téren, kocsma előtt, kocsmában az emberek kisebb nagyobb csoportokba verődve énekeltek több szólamban, tangóharmonikáztak és táncoltak; vagy csak padokon/asztalokon táncolva vigadtak. Az idősebbek az Alpinik hagyományos kalapját viselték madártollal, esetenként különböző érmékre hasonlító díszekkel; a fiatalabbak pedig megvették az olcsóbb kiadást valamelyik közel-keleti árustól. E napon négyen róttuk az utcákat. Illetve nem is róttuk, inkább sétáltunk kicsit, aztán ittunk valahol egy jó sört a nagy melegre való tekintettel; aztán megint séta, ezúttal viszont egy jó ebéd volt soron. Séta újra, aztán árnyékba vonulás egy finom kávé vagy hideg sör társaságában. (És jelentem, megvolt az első igazi olasz-módra elfogyasztott kávém: 2 kortyos espresso a pultnál állva!) Ilyenkor csak beszélgettünk, vagy együtt énekeltünk valamelyik közeli társasággal/együttessel (igen, én is; mert volt olyan dal, amit ismertem, még énekórán tanították! :) ). Vasárnap nagyjából ugyanez, csak éppen kilencen voltunk, eléggé vegyes nemzetiségű társaságként: ott volt Nica és fia, akik félig olaszok, félig angolok; ott volt a pasija, és neki egy barátja, akik olaszok; egy nő a két gyerekével, akik Afrikából költöztek ide; megismerkedtem a környék egyetlen másik au pairjével, aki litván, de kilenc évig élt Skóciában (és azt mondja, az otthona ott van, tehát félig skót) ; és ott voltam én magyarként. A mozgás egy ekkora társasággal kicsit nehézkes, de nem okozott gondot a több felé válás, mivel a szombati naphoz képest sokkal inkább járhatók voltak az utcák; könnyen meg lehetett találni egymást. A felvonulás miatt lezárt részeket persze megközelíteni is alig lehetett. Ugyanis vasárnap tartották magát a felvonulást: mint egy nemzeti ünnepen, sorban, egyszerre lépkedve, a különböző csapatok élén rezesbanda; és persze az egyen viselet. Az első csapat reggel kilenckor indult, az utolsó fél hét körül… A nap végig ragyogott, meg is szereztem nyárra az alapszínemet ott, ahol kilátszódtam a ruhából. :)

Szóval másnap... Mintha megfordult volna a világ. Új helyen ébredtem, idegen emberek között, akik kedvesek, de mégiscsak idegenek. Az anyanyelvem senki sem érti, így kénytelen vagyok 0-24-ben koncentrálni a mondanivalómra. Egyelőre az angolnak feküdtem neki, ha elégedett vagyok vele, jöhet az olasz is. (Kiderült, hogy itt rengetegen beszélik az angolt; sőt, az egyik nő még élt is Budapesten öt évig! Élvezte is, ahogy kerekedett a szemem, mikor a Normafáról mesélt :) ) Az első két napomon nem volt dolgom, azt mondta Nica, pihenjek, szokjam a dolgokat; nem futunk sehová, ráér minden csütörtökig. Így is tettünk. Kedden megvolt az első kávém a központban Nica barátnőivel, az első bevásárlás, ilyesmik. Este kezdődött a Cantamaggio, ahol már igazi olasz kaják és sörök között vesztem el; másnap ugyanez, csak kora délutántól. Közben néha a teljes kétségbeesés lett úrrá rajtam, mikor azt sem értettem, miről beszélnek/kérdeznek (pl. a duguláselhárítás kérdésköre), de jobb kérdezni, mint pislogni - szóval kérdezek azóta is folyamatosan. Ilyenkor basic english-el elmagyarázzák a dolgokat, így azt is értem, miről van szó, meg az új szavakat is megtanulom. Csütörtökön megkaptam a feladataim listáját, ami első ránézésre elég sok mindent felölel. Valójában azonban alig kell csinálnom valamit (pl. vasalás - amikor kedvem van /igen, így van leírva/, vagy felmosás heti kétszer), a hangsúly azon van, hogy mikor Nica péntek-szombat este elmegy itthonról, ne legyenek a gyerekei egyedül a házban. Szóval csütörtöktől csinálom a dolgaim, a vasárnapjaim teljesen szabadok. Viszont a hét többi napján is max. két órás elfoglaltságom van, így van időm tanulni és a családdal lenni. Már most érzem az angolomon a fejlődést, és ez napról napra csak jobb lesz. A napjaink általában úgy telnek, hogy a gyerekek elmennek suliba, mi pedig 9 körül kezdjük a reggelt. Reggeli, ez-az; irány a Piazza és a jól megérdemelt kávé, esetleg vásárlás, közben pedig napfényben fürdés. Esetenként mindez egy közeli településen, ha épp fincsi sült húsokat árulnak - ilyenkor ez az ebéd és nem főzünk. Haza, én nekiállok a dolgaimnak, Nica általában ebédet készít. Ilyenkor már a többiek is hazaérnek, együtt ebéd, aztán nekiállok tanulni, míg ők sziesztáznak. Alszanak, gépeznek, vagy tévéznek; este jön a pasi és lassan elkezdődik az esti rutin. A srác sokat tanul, így általában míg házit ír vagy olvas, én vasalok; közben mindenféle zenéket hallgatunk és vinnyogunk. Az első napjaim egyikén dumáltunk a zenei ízlésekről, akkor meg is néztünk egy Punnany klipet; tegnap, mikor megszólalt a szám, a srác meg is kérdezte: elveszd? Igen, felismerte az Élvezd-et, rá is keresett a szövegére, eléggé bejön neki. :) Úgy látszik, menő lesz a Punnany Vernasca-ban :)  Eddig csak egy vasárnapom volt, amin kisebb vihar támadta meg a várost; de ezen a héten már megyünk mindannyian fesztiválozni Piacenza-ba. Azt tervezem, a szabadnapjaimon - ill. mint kiderül, máskor is simán elmehetek - bejárom a környező helyeket, illetve mikor a barátaim jönnek meglátogatni, hosszabb időre valamelyik nagyvárosba utazunk. 

Nah, ki akar jönni? :)

Nagyon meglepődtem, mikor Nica az utolsó e-mailek egyikében azt írta, vár az 'új családom'. Aztán ideérve tényleg megbizonyosodtam róla, hogy valóban, kicsit mintha a családom lenne ez a pár ember. Alapjáraton nagyon kedvesek és közvetlenek, lazák; és a viselkedésük is azt sugallja: nem au pair vagyok, inkább kicsit családtag. 

Tudni kell, hogy Nica még a reptérről hazafelé mondta, a barátja nem a gyerekek apja, mivel a férje elhunyt, mikor Matteoval várandós volt. Azt nem tudom, Pepevel mióta vannak együtt, de annyi biztos, hogy hét éve élnek itt, és a pasi olasz, szóval ennél több nem lehet. De mikor egymásra néznek...már abból látszik, mennyire szeretik egymást. Egymás mellett válnak igazi férfivé és nővé. 

Alessia 18 lesz ősszel, beauty-suliba jár. Elég szép lány, tipikusan olasz-színű bőrrel; édes, gurgulázós nevetéssel. Jelenleg itthon fekszik másfél hete, napi 2x2 injekciót kap, járni még mindig csak mankóval tud.

Matteo ebben a hónapban tölti a 14-et, bár kicsit idősebbnek néz ki. Angliában hamarabb kezdik a gyerekek az iskolát, így ő már lassan végez a középsuliban. Nagyon okos, matek-fizika-kémia szakra jár. Ő már inkább vadabbul nevetős, egyébként végtelenül jól nevelt és házias. Ma például házi írás közben palacsintát sütött; míg Caro Emeraldot hallgattunk és vinnyogtunk rá. :) És minden este bejön hozzám, jó éjt kíván és lenyom két puszit. Megzabálom! :)

Hát velük élek most. Pepe nem lakik itt, bár szinte mindig itt alszik. Ja, és van egy cuki keverék kutya is, a fiú nevet viselő lány-kutyus: Lucky :)

Adott egy édes kicsi település Emilia-Romagna tartományban, ahol minden év április 30-án megrendezik a Cantamaggiot. Ez egy tradicionális helyi fesztivál, amit Versanca-ban és a környező településeken tartanak meg, ezzel köszöntve a májust. A fesztivál lényege, hogy a központi Piazza-n esznek-isznak délutántól, majd este 9 óra körül a helyi viseletbe öltözött idősek a fiatalokkal együtt ablakok alatt énekelnek és gitároznak, amit a lakók nyitott ablakokból hallgatnak, majd válaszként egy nagy kosarat engednek le kötélen tele borral, szalámival és sajttal. Ezután továbbállnak a következő ablakhoz; és ezt addig csinálják, míg a környező településeket is végig nem járják, illetve kissé ittas állapotban rájuk nem talál a hajnal.  A legtöbbször elhangzó mondat pedig az egyik dal refrénje:" O bel o veng o mas". Másnap az emberek újra összegyűlnek a Piazzan, hogy abból a két méteres malacból falatozzanak, amit még előző este kezdtek el sütni odalent a völgyben. Ismét elkezdődik a mulatozás, de ez már nem tart másnap reggelig. Leginkább sétálnak az emberek, illetve a Cantamaggiohoz kapcsolódó mini-vadászfesztiválon vesznek részt. 

Nica mindenképp szerette volna, hogy lássam a Cantamaggiot, ezért jöttem 29-én. Igazán kedves hagyomány ez, ha nem az első napom/estém lett volna, szerintem Matteoval tartok és hajnal háromig járjuk a környező helyeket. Így viszont csak az evés-ivásból, vidámságból jutott nekem, meg a sok ismeretlen, de végtelenül kedves és közvetlen emberből, akik mind kíváncsiak rám. :) Újra találkoztam Nica barátnőivel, meg jó sok pokemonnal ( e szó megértéséhez kérjétek Dia segítségét :D ), akik tapasztalataim alapján mindenhol ugyanolyanok. 

A következő fesztivál júliusban lesz - ezt Bascherdeis-nek hívják, amikor artisták, utcai művészek, táncosok, tűzzsonglőrök lepik el a településeket; valamint több ezer látogató jön, hogy a kivilágított erdőkben különböző utakat tegyenek meg két város között; együtt iszogassanak, táncoljanak és mulassanak. Ezt a fesztivált egyébként a világon két helyen rendezik meg: Barcelona-ban és Vernasca-ban! :)

Megérkeztem Olaszországba, az első 24 órán is túl vagyok. :)

Az utazásra/költözésre való felkészülés sem lélekben, sem egyéb tekintetben nem volt egyszerű; az utolsó órák totális kapkodással teltek. Kikísért a reptérre pár barátnőm, ahol csak az utolsó percekben álltunk neki bőgni. Az összes jó tanácsot bezsebelve, elkenődött szemekkel siettem a beszállókapuhoz; ahol kb. 20 perces csúszással kezdhettük meg a beszállást. Sebaj, a vártnál hamarabb landoltunk Milanó Malpensa repterén, ahol egy sms fogadott: Nica-ék késnek. Az első gondolatom persze rögtön az volt, na; tényleg átvertek, a reggeli géppel megyek is haza. De mire a feladott poggyászom megjött, már Nica is megérkezett a barátjával: futólépésben jöttek felém, hatalmas öleléssel és "Isten hozott Olaszországban!" felkiáltásokkal üdvözöltek. A kocsinál megvolt az első röhögés is, mivel Pepe - Nica barátja - laza olaszsággal odavetette, üljek én előre; csakhogy a bal oldalra! Mire sikerült megértenem, hogy miért erősködik, már hatalmas nevetéssel adta tudtomra, hogy igen, ez egy angol autó; és bocs, megpróbál lassabban beszélni. (Azóta is ezen a projekten dolgozik; habár ami neki a lassú beszéd, az a mi magyar tempónk kétszerese.) Laza két óra autópálya után haza is értünk, és a házban kisebb tömeg fogadott. Itt volt Alessia - Nica 17 éves lánya - 2 barátja, akik leginkább segíteni jöttek: a lány ugyanis szombat óta kb. semmit nem tud csinálni. Elaludt a kanapéra dőlve a hétvégén és kiabálva ébredt, olyan fájdalma volt. Beakadt a háta, azóta szó szerint nem tud mozdulni, egész nap fekszik, egy szimpla megforduláshoz is segítségre van szüksége. (Azóta többször volta dokinál, de persze nem tudják, mi a baj.) Itt volt még Nica 3 barátnője, Rosanna, Paola és Monica. A sok bemutatkozó kör után, éjjel 1 óra után sikerült végre ágyba kerülnöm. (Ja, délután 5 előtt indultam otthonról.) Egészen ma reggelig azt hittem, nem lesznek gondok a nyelvvel; hisz a két órás út alatt és utána is egészen királyul mentek a dolgok. Aztán ma reggel...