FeliCitta

Van nekem egy nagy és örök szerelmem, úgy hívják, hogy tenger. Idén négyszer sikerült eljutnom (már ez egyéni rekord számomra) három különböző helyre, mind olyanokra, ahol előtte nem jártam. De hiába voltam januárban Róma mellett, júniusban Riminiben, novemberben Carraraban, mert csak augusztusban, Partacciaban volt olyan idő, hogy fürdeni is tudjunk – szóval úgy lehessen élvezni, ahogy azt élvezni kell.

Spontaneitás a köbön, szerda délután eldöntöttük, hogy másnap mi, plusz egy barátnő és a fia kocsiba ülünk és a hegyek között, a nagy melegben autózunk majdnem két órát, hogy a tengernél lehessünk. Két hűtőládát fullig töltöttünk jeges teával, focacciaval, gyümölcsökkel és Aretha Franklin Freedom-jával nekiindultunk. Korán. Egyik jobbra dőlve aludt, a másik harsányan sztorizott, harmadik fél füllel zenét hallgatott, negyediket meg a Microguagua Cuore di mare-ja ringatta a végtelen nyár hullámain…ez utóbbi voltam én. Az autópálya egy rövid szakaszon átvisz Toscanán, aztán arra lettem figyelmes, hogy a carrarai márvány hegyek között kanyargunk, perceken belül a tengert is megláttam, és akkor kezdett gyorsulni a szívverésem. Bár még rengeteg hely vár arra Olaszországban, hogy felkeressem, de azt bizton állíthatom, hogy eddigi helyeim közül ez volt a legszebb part… Kicsit rálátni Portovenere-re, ami a Cinque terréhez tartozik, másik irányban pedig halványan Elba szigete látszik. Leginkább a pisai élményemhez tudnám hasonlítani, pl. itt is egy töltés választja el a strandot a nyílt víztől. És bár augusztus vége volt - ami itt a főszezon – nem volt tömve a strand, árus sem volt annyi, mint Velence környékén. Gyors lepakolás, bőséges naptej, a srácok már indultak is a vízbe. Aztán egész nap vízbe be, vízből ki, töltésre fel, napra ki, vízbe be. Megejtettük a pizza ebédet dobozos jeges-fagyikávéval, és hosszú sétákra is mentünk a parton. Én egyedül, elég társaság volt a fényképezőgépem. Színes látványt nyújt a különböző egységek eltérő színű napernyői és székei, és annyira jó volt csak süppedni a vizes homokban, homokozó gyerekeket kerülgetni, vízben üldögélni, forró homok után vízbe gázolni, öreg Vespára lelni, Elba szigetét nézni; aztán a többiekhez visszatérve forró napban fürödve tengermorajlást és olasz csacsogást hallgatni. Mi ez, ha nem boldogság…? :) Egész nap jöttek-mentek az árusok, de most nem akartak rám Pikachu-t tetoválni, mint Riminiben, viszont beleszerettem egy régi térképmintás kézitáskába, ami később annyira beférkőzte magát a gondolataimba, hogy csak megvettem. Aztán jött a többiek ötlete, hogy miért is nem vízibiciklizünk, és azzal a lendülettel már azon kaptam magam, hogy a csúszda tetejéről ugrálok a tengerbe. Ez az első ilyen élményem – kicsit más a feelingje, mint a Velencei tónak. Felváltva tekertünk, ugráltunk, húztuk egymást mentőövben, és énekeltünk, jó hangosan. Don’t worry about a thing, Cause every little thing gonna be all right… Nem nagyon zavart, hogy közben néznek, vagy táncolnak a kis magánelőadásomra; meg az se nagyon, hogy párszor majdnem lezúgtam a csúszdáról…mert szabad voltam és boldog; jöhet akármi, az ilyen élmények az enyémek maradnak, elég csak rájuk gondolnom és máris jobban vagyok bármilyen helyzetben. :) A töltésen túl annyira tiszta volt a víz, hogy 2-3 méter mélyre is le lehetett látni a sötét türkiz vízben, egészen az aljig. Volt is riadalom, mikor a kb. 10 centi hosszú medúza mama (vagy papa?) meg a harmad akkora bébije elringatóztak mellettünk. Azután ezzel szívattuk egymást, mikor a másik ugrott. :D De sajnos mint mindennek, ennek is vége lett egyszer, és nem sokkal később haza is indulni kellett. Fájó, de rövid búcsút vettem a tengertől és nem is reméltem, hogy idén még láthatom. Rendívül jó hangulatban jöttünk hazafelé, rég nem nevettünk ennyit és ilyen hangosan, mint akkor az autóban. Egy rakás grimaszolós képünk lett, nagyon szépen nézünk ki rajtuk. :D Hazafelé Jovanotti Estate-ja fokozta a hangulatom, és még egy rákos-tonhalas pizza vacsorát is megejtettünk. Hiába, ezt hívom én dolce vitanak… :)

Az elmúlt hetekben többször is beszélgettünk az elmúlásról és a temetkezési szokásokról (leszámítva persze Halottak napját, mert akkor kiállításon voltunk, meg a tengernél); mivel különböző vonatkozásban, de érintettek voltak a többiek. Egészen megdöbbentő dolgokat tudtam meg… Elég nagy az ország és nyilván előfordul(hat)nak különbségek, így csak az itteni szokásokról tudok mesélni.

Van itt egy szép, mustársága színű ház, majdnem a Piazzan. Előtte, a lépcsője tetején üldögélt mindig a néni, de nem ismertem. Egyik nap hallom, meghalt. Vacsora után betette a mosást, aztán bamm, összeesett, szívroham végzett vele. Pár nap múlva láttuk a fiát, egészen jól volt – beszélték. Megkérdeztem, mikor lesz a temetés és nagy kerek szemeket kaptam válaszul. A temetés? Már réges-rég megvolt, mit hittem? Aztán jött a felvilágosítás: itt kettő, maximum három (!) nap és már túl is vannak a dolgon; persze a lelki feldolgozás más kérdés. Máshogy szól a harang, ami a halotti misére hív - elnyújtott, egy hangon megszólaló. A holttest vagy ott van a templomban, vagy nincs, de ha ott is van, zárt koporsóban. (Míg pl. Erdélyben a ravatalon akár teljesen nyitva is lehet.) Szóval a templomban tartják a búcsúztatást, annak végeztével pedig a halotti menet elkíséri a halottat az utolsó útjára a temetőig, a menet élén a halottaskocsival. És itt jön a következő furcsaság: itt ugyanis nem a földbe temetkeznek. Azt mondják, nincs már elég hely, így egy viszonylag nagy, téglalap alakú, tető nélküli; 2-3 méter magas temetőjük van, egy hatalmas kovácsoltvas bejárattal, meg persze károgó madarakkal. A sírhelynél már csak imát mondanak, aztán helyére kerül a koporsó: a falba. Az egész gyásznép ott van, míg a hosszúkás lyukba betolják a koporsót, aztán téglákkal és betonnal betömik az egészet. Aztán felkerül a sírkő – ami 15 évvel később lekerül… Merthogy ennyi idő után kiveszik a halottat. Hiába, a falban sincs sok hely. Amíg ezt a részletet nem tudtam, azt gondoltam, ez a temetési módszer sokkal inkább tisztelettel telibb, mint a föld. De ezen a ponton meggondoltam magam… Szóval ennyi idő elteltével kiveszik a koporsót, kinyitják – ahol már csak a csontok vannak. (Erről készül fénykép, el is küldik a családnak.) Azokat pedig szétvágják ott, ahol meghajlanak (könyök, térd, stb.) és ha a családnak van helye (olyan saját sírhely, mint nálunk kb. a kripta), akkor egy dobozban oda teszik a maradványokat; de ha nincs, akkor egy hatalmas, közös ”gyűjtőbe” kerülnek, egymásra dobálva, összekeveredve. A mellettünk lévő településen erre a munkára egy külön embert foglalkoztatnak, aki csak úgy bírja végig csinálni, ha előtte megiszik egy kör töményet… Őszintén, nem csodálom. A hamvasztás nem igazán elterjedt és halotti tort sem ülnek. És mindenkinek az a normális, hogy teljesen hétköznapi ruhában – farmerben, színes sálakkal, baseball sapkában - mennek a temetésre. Feketében csak akkor, ha aznap véletlenül az van rajtuk.

Érdekes, hogy a két ország (ahonnan jöttem és ahol most vagyok) mennyire közel van egymáshoz (földrajzilag mindenképp) és mégis mennyire távol. És nem igazán érzem, hogy tetszenének az itteni szokások, már ami ezt a kérdést illeti…

Van itt egy ünnep-és munkaszüneti nap, úgy hívják, Ferragosto. A nyár legnagyobb ünnepe, augusztus 15-én tartják és elvileg ez az évszak legmelegebb napja – bár idén a legforróbb napok július végén voltak a maguk negyvenkét fokukkal. A környezetemből senki sem tudta megmondani, mire a nagy felhajtás – így idézem az interneten olvasottakat: „A történelmi és vallási évfordulók mellett azt ünneplik, hogy nem kell dolgozni és mindenki mehet a tengerhez! :) ” És itt a lényeg a lazításon van. Egyébként az olaszok tényleg mindig augusztusban mennek nyaralni, ekkor szinte teljesen megáll az élet. A legtöbb hely zárva van, a városok szinte kiürülnek, mert mindenki az utakon van, külföldön vagy a tenger mellett lazul. Mi ugyan nem mentünk el aznap a tengerhez, de 14-én délután Alessia kitalálta, hogy jó lenne megtartani az ünnepet az új barátjával, meg barátokkal; ezért azonnal el is indultunk nagybevásárolni, meg készülődni. Irdatlan mennyiségű, grillezésre-sütésre szánt tálca húsok, rengeteg gyümölcs-zöldség, édesség és enyhe nyári alkoholos italok beszerzése után nekiálltunk a másnapot előkészíteni. A húsok, kolbászok egy részét sütőben elősütöttük, a zöldségeket aprítottuk, és a Pavlova torta alapját is elkészítettük. Ez az édesség tuti az ördögtől származik, mert valami eszméletlenül finom. Mascarpones, tejszínes, habcsókos torta, tetején bőséges eper, ribizli és málna borítással. (Először egy diplomaosztós vacsorán ettem, azt is Nica készítette, azt hiszem, ebben (is) verhetetlen.) Szóval másnap megjöttek a vendégek, voltunk úgy tizenöt-húszan, de csak a fele társaság volt ismeretlen. Köztük egy lány, aki még csak tizennyolc éves, de az első pillanattól kezdve kérdés sem fért hozzá, hogy jóbarátok lettünk. Egyébként itt lakik nem messze, gitárszakos a gimi mellett, és már megjárta Afrikát is önkéntesként. Elég sok közös érdeklődési és egyéb pont van az életünkben, egyszóval azt hiszem igazi barátra találtam idekint. Visszatérve a mulatságra: végigkóstoltam szinte minden ételt, de az italokat hanyagoltam, elég nekem nyárra a hideg sör. Rám is ragadt, hogy én csak sört iszom, de abból mennyit! Értsd: Két teljes üveggel egy egész délután alatt. Itt nem sörösek az emberek, hiába magyarázom, hogy otthon egy sima péntek este általában mennyi fogy, és ez még csak a sör, ugye. Itt helyette inkább boroznak, koktéloznak meg likőröznek, és érdekes, de bekeverve veszik a piát. Külön nevük is van, csak az értelmét nem látom. Este egyébként meg is kóstoltattak velem valami B betűs likőrt, aminek egyszerre volt Unicumos, Hubertusos és Johnny Walkeres, na meg tömény körömlakk lemosó íze. De hát ízlések és pofonok. Szóval nagyban megy a mókázás, Alessiat random többször is bedobják a medencébe, mindenki az árnyékban hűsöl, édességet majszol, Sambucát kortyolgat, pancsol, vagy dudorássza beszélgetés közben Eumir Deodato Summertime-ját. Asszem nekünk is jól jönne otthon egy ilyen ünnep, csak úgy… :)

Szóval ott tartottam, hogy mi van akkor, ha éppen nem pizza nap van. E két vacsorán kívül a pénteki ebédünk stabil: ilyenkor szinte mindig Lugagnanoba megyünk vásárolni, onnan hozzuk mindenki számára a saját grillcsirke kedvencét – az enyém például kocka formájú, baconbe tekert csirke husik nyárson, közöttük sült paprikával. Köretként általában sült krumpli van (a smiley faces a kedvenc) többféle zöldsalátával, olívaolajjal meg balzsamecettel. Ez utóbbiak jellemzőek a többi ebédnél is, ugyanis – mint említettem - a vacsora a főétkezés, így leginkább csak „csipegetünk”. Saláta, paradicsom, sült zöldségek, cotto és crudo (pármai sonka), tonhal, focaccia, majonéz, stb. A focaccia pizzatésztából készül, általában önmagában vagy szendvicsként elkészítve fogyasztjuk; a simát, az olívabogyósat és a hagymásat preferálják; bár nekem a paradicsomos a kedvencem – de azt itt nem lehet kapni. Ezt és a kenyeret (értsd: ami nálunk otthon kifli, zsömle, stb.) mindig frissen vesszük, ebben nincs pardon. Vacsorára általában tészta van, a sima főzött Barilla a legkülönfélébb szószókkal (piros pesztós, ricottás-mogyorós, paradicsomos, pancettás, kagylós stb.), de az abszolút kedvencük a normál, zöld pesztó; persze mindegyik parmezánnal. Néha előfordul cannelloni, lasagne vagy gnocchi, de nem olyan sűrűn, mint a penne. A másik, amiből sok fogy, az a hús. Néha már sok nekem ez a mennyiség, ilyenkor csak yoghurtot vagy gyümölcsöt eszem. Van itt húsgolyó, hamburger, pulyka, sült és grillezett húsok, az egyedüli kedvencem a kolbász (nálunk inkább virslinek mondanák) balzsamecettel és mézzel. Pedig ez utóbbit nem is szeretem. Szóval tudja Nica, hogy kell főzni. :) Egyébként sok zöldséget is eszünk, a brokkoli, karfiol, cukkini szinte minden nap belekerül valahogy a menübe. Nagy favoritom még a frittata; mi ’zöldként’ esszük – ez azt jelenti, hogy kerül bele borsó, kis méretű spenót levelek, esetleg cukkini, tojás, rengeteg sajt, olívaolaj; ezt először kicsit serpenyőben főzzük, aztán a sütőben sütjük meg. Kb. úgy néz ki majd a végén, mint egy torta, szeletelve esszük. Isteni finom! A másik kedvenc az insalata di riso; ezt egy hatalmas tálban készítjük, egy kiló rizsből, több konzerv tonhallal, olívabogyóval (na ezzel sehogy sem tudok megbarátkozni), paprikával, esetleg virsli karikákkal, majonézzel; nyáron jó társunk volt a hőségben. Apropó, nyár. Elmaradhatatlan volt számomra minden délután egy fél sárgadinnye, néha vacsorára görögdinnyével vegyítve. Előételként amúgy sokszor kerül a tányérra crudo grissinivel vagy sárgadinnyével, ez utóbbi valami isteni párosítás. Másik kedvelt előételük (vagy utcán sétálva majszolni) a torta fritta: ennek íze szerintem leginkább a natúr lángoshoz hasonlít; kicsi négyzetformára sütik és felfújódik.  Egyébként ebédre néha a piadina is becsúszik – ezt leginkább a sós palacsintához tudnám hasonlítani, csak vastagabb a tésztája, (valahol azt olvastam, hogy magyarul talán a lepénykenyér lehet a legjobb megnevezés), előre sütve lehet kapni; cottoval és fontina sajttal, melegen esszük. A reggeli nem igazán említésre méltó, mindenki eszik, amit akar; nem is étkezünk olyankor együtt, tekintve, hogy mindenki máskor kel. Étterembe csak nagyon ritkán megyünk együtt (a pizzeria más kategória), de pl. Alessia születésnapján elmentünk vacsorázni. A többiek 3-4 fogást is végigettek, nekem az előétel-főétel és desszert is bőségesen elég volt. Akkor torta fritta crudoval, rákkal töltött ravioli volt terítéken (nagy fájdalmam, hogy rákot viszont nem eszünk itthon); desszertnek pedig sült rétestésztába bújtatott nutallás banánt választottam madagaszkári vanília fagylalttal  - erről mutattam is képet a FeliCittan. Visszaérve Vernascaba kiültünk a Piazzara inni a szüliapos tiszteletére egy kört, ott találtuk sok ismerőst, aztán spontán, otthonról hozott műanyag evőeszközökkel, papírtányéron, 30 emberrel együtt vágtuk fel a tortát és ünnepeltük, hogy Ale 18 lett. De visszatérve, azért fellelhető a brit konyha is a mindennapokban, ezt bizonyítja a sok sült krumpli, a rengeteg jam, a tojás-pirítós reggelire, a kolbász, na meg az ötórai tea. Az olasz konyha isteni, a brit nem a szívem csücske; megvagyok az otthoni ízek nélkül is, bár néha igen jólesne a nagyi lecsója. :)

Megjött az ősz, az eső és a köd; velük együtt pedig a kedvem is, hogy a kandalló mellett gyönyörűen fotózott olasz főzőmagazinokat és angol szakácskönyveket bogarásszak. Nica minden hónapban (akár) több magazint is vásárol (kedvencem a Sale&Pepe, annyira gyönyörű minden oldala, hogy nem is tudom, a képekért vagy a receptekért vagyok oda jobban), szeret főzni és sütni is, bár nem próbálunk ki hetente új receptet. Azt le kell szögezni az elején, hogy a konyhatudománya nem az az igazi olasz, de nem is brit – leginkább egyik sem; keveredik itt minden, de így a jó. Minden nap főz, (és nem mellesleg elég jól) de ami érdekes, hogy a főétkezés a vacsora, és nem az ebéd. Ami mindig állandó, azok a pizza-napok: minden szerdán és vasárnap vagy rendelünk – ezt általában szerdán, vagy pizzeriaba megyünk – ezt általában vasárnaponként. Nyáron vacsora előtt mindig a Piazzan fogyasztottuk el az aperitivot, ami mellé automatikusan járnak az étvágy-hozó falatok: ez lehet chips vagy crudos bagett-falat. A pizzeria legújabb őrülete a különleges hamburger, de én köszönöm szépen, megmaradok az isteni olasz pizzánál. Az első heteimben megfogadtam, én bizony sorban kipróbálom az összes fajtát, de jelentem, ez nem sikerült. Ráakadtam a kedvenceimre, és azok rendszerint visszatérnek; előre félek, mi lesz velem majd nélkülük. Igaz, az egyik kedvencem nem itt, hanem Lugagnanoban lelhető fel: a tonhalas-garnélarákos-rukkolás-paradicsomszószós pizza magasan ver mindent. Itteni kedvencem a helyről elnevezett Vernasca pizza, ezt rendszerint sörrel fogyasztom (mondjuk a többi pizzát is), amolyan paradicsom szószós-pármai sonkás (crudo)-rukkolás-koktélparadicsomos-sajtos fajta; ha egy valamit vihetnék haza Itáliából, ez lenne az. Áprilisban a 32 centis harmadát még ott hagytam, azóta nincsenek ilyen problémáim… :) Vétek lenne kihagyni. A többiek kaja után még megisszák a napi utolsó espressot, ami zsinórban úgy a 4-5. kávé szokott lenni. Merthogy reggel iszunk egyet, mert az kell (Nica a rövid feketét, én jó sok tejjel); aztán a Piazzan a szokásos latte macchiato következik. A napi dolgoktól függ, hogy ebéd előtt vagy után jön-e a következő – én ezt mindig kihagyom, aztán délután jöhet az újabb. Nekem megint csak tejes, Nica angol teát iszik, tejjel, persze öt órakor. Este jön az újabb – ez már általában koffeinmentes (de nem a pizzeriaban). Itthon kapszulás Lavazza kávét iszunk, van rendes fekete és ginszenges, meg két féle koffeinmentes: a decaffeinato és az orzo. Ha meg kifogyott a kapszula, vagy lemerült a chip (bérelt gépről beszélünk), akkor jön a jó öreg mokka, abból az Illy a befutó. (Amúgy tudtátok, hogy az olasz Illy kávé igazából – a persze magyar - Illy Ferenctől jön, aki feltalálta az őrölt kávé illatát-aromáját megőrző vákuum csomagolást?) Ha a pizzak – és a mellé általában fogyasztott sült krumpli mellett (mégiscsak britek, ugye) – van kapacitásunk desszertet is fogyasztani, az is jön, de ez csak ritkán fordul elő. Eddig három desszertet próbáltam, az egyik panna fagyis-epres csoda volt, a másik panna cotta csoki öntettel, a harmadik meg esküszöm a világ legfinomabb tiramisuja, aminek a mascarpone krémje pille könnyű és pohárban szolgálják fel. Ha nyári hónapokat írunk, utunk ismét a Piazzara visz, ahol a barátokkal találkozva akár 10-20 fős társasággá nőve sörözünk (ilyen volt Alessia születésnapja is, de erről majd máskor) - illetve ezt általában csak én, a többiek inkább sambucat, limoncellot, grappat, meg mindenféle likőröket isznak, amiket én kihagyok, bőven elég néha megkóstolni egyet-egyet (és aztán órákig érezni, ahogy még mar). De nem ám lehúzzák, mint pl. a tequilát és nem is keverik, szép lassan kortyolgatják. Helyettük a sör mellé/előtt/után/helyett az igazi olasz fagyit választom, de ezt úgyis ismeritek.

Úgy terveztem, egy bejegyzésben bőven elférek, de tévedtem…legközelebb jön majd minden más finomság! :)

Nah, szép; rendesen elmaradtam a bloggal. Mindig van valami, ami miatt csúszik: program, jó idő (és akkor nyilván nem a gép előtt ülök), írás-kedvtelenség, vagy éppen már annyi idő eltelt az írásra szánt történetek óta, hogy fejben már teljesen máshol járok – így pedig nehéz nekiállni.

Kezdem egy régi történettel, Parma-ban jártam még júliusban…

Miután visszajöttem a három hetes szabadságomról Pestről, elég nehezen álltam vissza az itteni életre. Nehéz volt a 0-24-es pörgés után lassítani; a rengeteg körülöttem lévő embert egy családra és barátaikra cserélni; a kisebb teret újra megszokni. Az első két hét nehéz volt, ennek a töredékét sem éreztem, mikor áprilisban költöztem. Tudtam, hogy Ági jön majd a Bascherdeis-re, de addig volt még pár hét; így gondoltam egyet és egyedül utaztam. Kellett, hogy egy kis szeletét érezhessem az „otthoni-Virágnak”, így egy forró vasárnapon elindultam Parma-ba; ami nincs messze, ellenben nagyon színes és sajátos hangulata van, fel is került az „Itt is tudnék élni”- listámra. A belvárost leginkább Riminihez tudnám hasonlítani, látnivalókból számomra éppen annyi volt érdekes, ami fél nap alatt megnézhető. Ilyen a Dóm és Battistero (keresztelőkápolna) – ez utóbbi egészen olyan, mint Firenzében, csak persze kisebb. A központi téren áll Garibaldi szobra egy csodás napóra előtt, és itt található az önkormányzat díszes épülete is. A folyó mentén terül el a város hatalmas, hercegi parkja, a Parco Ducale, itt nyújtózik a barokk stílusú Ducale palota; a folyó túloldalán pedig a Palazzo della Pilotta, a híres színházuk áll.

Semmilyen tervem nem volt a várost illetően, jóformán azt sem tudtam, mi merre van; egy darab, netről nyomtatott térképpel indultam el. Miniszoknya, szalmakalap, meg szerintem éjjel ráírhattam lottó nyerő számait a homlokomra – legalábbis más indokot nem láttam arra, miért bámult annyira szinte minden férfi és nő. Sebaj. Bár nem volt konkrét célom, ami felé tartottam – és a belváros területén maradtam – azért rendesen elkeveredtem, de ezt annyira nem bántam. Időm volt, a város gyönyörű, és jobban is tetszett a színes házak végtelen sora, az apró utcák zegzuga, a nyitott ablakokból hallatszó vasárnapi zene és az ebéd hullámzó illata, mint hogy siessek minden látnivalót kipipálni. Sétám közben kavarodtam el a Dóm mellett kétszer, mire harmadszorra rábukkantam (mivel egy elég kis téren bújik meg); aztán egy kis nice shopping után ebédet kezdtem vadászni. Na, most azt tudni kell, hogy az olaszok tartják magukat a sziesztához, ezt vasárnap úgy kell érteni, hogy a legmenőbb és legnagyobb (értsd Benetton, Coin és h&m) boltokon kívül semmi, azaz semmi nincs nyitva. Egy palack víz megvétele is csodának számít, így hamar feladtam a kaja terveimet, mígnem már tettem az egészre és beültem az egyetlen, történetesen a főtéren nyitva tartó Restaurant-ba. Ott is sasolták a homlokomra írt nyerőszámokat; ketten is lesték a kegyeimet: felváltva szolgáltak ki, szívecskét kaptam a kávémra, ’Szerelmem’-et a kólámon, és rengeteg bókot; a legjobb az egyik szakács volt, akivel a mosdóból visszajövet találkoztam, és aki tenyér összecsapással, aztán totális lefagyással kiabálta, hogy mennyire-mennyire bella. Elszabadulásom után szintén egy kis nice shopping, aztán mivel már szinte minden híres dolgot láttam, a park felé vettem az irányt. A folyó túlpartján találtam egy zseniális szobrot – ennél jobban még sosem láttam megfeszülni valamit; ami ki akar törni, fel akar szabadulni. A parton sétálva (ami igazából nem is folyópart, mert nagy része teljesen kiszáradt, a maradék víz pedig zöld és igen trutymós) elértem Pilotta-t, ahol jelenleg színház, múzeumok és könyvtár található; de ária-gyakorlást is hallottam a nyitott ablakokból. Itt tértem le a park felé, a Ponte Verdi alatt még egy birkanyájra is rácsodálkoztam, azért nem megszokott az ilyesmi egy ekkora városban. Parma parkja óriási és gyönyörű, kicsit emlékeztetett a londoni Kensington Parkra, bár ez inkább hasonlít egy hercegi ligethez. Hatalmas fehér sétányok, szobrok, padok övezte óriási fák – amik egyébként már sárgultak -, jobb oldalán a Ducale palota; a végén egy nagy tó teknősbékákkal és aranyhalakkal; közepén egy gyönyörű, vízből kiemelkedő szoborcsoporttal. Idősek és családok, biciklis fiatalok mindenfelé; pizzáznak, granitáznak, nevetnek – a dolce vita… :) Parma nem nagy város, de nagyon szép, színes hangulata egyedülálló, egy nap alatt tökéletesen bejárható; innen én is már csak a vonathoz mentem. Útközben az egyik hídon felfedeztem, hogy Európa zászlóival van végigtűzve (persze Magyarország sehol); aztán újabb nice shopping – de csak mert belefutottam egy csini napszemüvegbe; utoljára pedig a vonatállomás, ami roskadásig van lelakatolt biciklikkel. Ha egyszer a környéken jártok… érdemes! :)

A Bascherdeis egy olyan utcazene fesztivál Vernascában és Barcelonában, ahová a világ legkülönbözőbb pontjairól érkeznek zenészek, artisták, művészek, mutatványosok, kézművesek, tűzzsonglőrök stb., hogy az idelátogatókkal együtt egy hosszú hétvégén át ismerkedjenek a világ más pontjairól hozott dallamokkal, ízekkel, emberekkel.

Nem volt időm előre megnézni a programot, de nem is mentünk volna vele sokra. Úgy terveztük, hogy nem tervezünk semmit és sikerült is tartani magunkat ehhez. Az első napon. :D Azt tudtuk, hogy jó lenne elcsípni a street jump-os srácokat; és volt valami infónk egy magyar együttesről is, akik cigányzenét játszanak és Loco Moco a nevük. Hát, a Loco Moco néven futó bandában két, láthatóan nem magyar, ellenben annál inkább olasz srác játszott olasz-hawaii zenét. Aztán az infópultnál kiderült, hogy szó sincs semmilyen magyar bandáról, pedig vicces lett volna magyarul örömködni reggelig. Elkezdtünk körbenézni a fesztivál területén – és itt jegyezném meg, hogy mennyire más egy ilyen fesztivál a megszokotthoz képest. Azokon a fesztiválokon rengeteg ember van, általában sátorozunk, a zenészeket rendes valójukban szinte csak az első sorból lehet látni - ahol a kordon mögött kedves arcú szekrények vigyázzák a 3 méteres színpad oldalát. (Persze imádom az ilyenek bulikat is.) Itt viszont egy kisvárosban rendezik meg a fesztivált, zsalugáteres házak között, aminek néhány konyhaablakán belátni; ahol a férfiak ’Ciao bella!’-val köszönnek ránk és ami Ági szerint egy csodahely: nem toszkán, nem észak-olasz, hanem egyszerűen csak egy magas dombtetőre épült elvarázsolt hely, aminek nagyon jól áll ez a fajta zsongás. Szóval elkezdtük körbejárni és alig bírtunk egyik ponttól eljutni a másikig. 23 pont volt kijelölve a városban, ezeken a helyeken játszottak a zenészek, színészek. Volt köztük kapualj, posta előtti járda, utcaszél, parkoló, vagy az antik templom előtti teraszos étterem/bár teljes területe. A pontok között random mutatványosok, kézműves árusok, fagyizók voltak, na meg rengeteg ember. Menet közben felfigyeltem egy bandára, akiknek sötétebb bőrük volt, az egyik tagon Che Sudaka-s póló, a másiknak térdig érő rasztája, a harmadiknak meg bal lábán sárga, jobbon piros zoknija tökéletesen passzolt a zöld cipőfűzőjével. Egy nagy lufi köteg alatt hangoltak épp, elég vicces látványt nyújtottak ők így heten. Az első szám az Ain’t no Sunshine volt amire megálltunk, de Lurlo-éknak meg az utolsó, amit akkor eljátszottak. (Minden együttes napi kétszer – délután és este – játszott, mindkét napon.) Aztán menő egyedi cuccok között nézelődve hallottam meg a hangot…Először Firenzében, aztán ha jól emlékszem, Rómában futottam bele egy csoda hangszerbe. Nem tudtam, hogy nevezik, sosem láttam előtte, de később kaptam róla egy videót. Mint kiderült, Hang-nek hívják, kb. tíz éve gyártják és alig négyezer van belőle a világon. Azon a videón, amit januárban kaptam, az a két srác zenélt, akiknek meghallottam a játékát a kanyarban… Egy édes mosolyú, brit raszta srác és visszafogottabb amerikai zenésztársa játszottak valami elképesztő módon a tátott szájú közönségnek. Kezdett alakulni a programunk: ezeket a srácokat meg kell néznünk este is! Útközben kávéztunk egyet Nica-ék nagy társaságával, ahol több körben is spanyolnak néztek; aztán a nagy forgatagban bedobtunk egy isteni pizzát; meglestük az artistákat, a lábszínházat és pár mutatványost, és már mentünk is újra a Hang-es srácokat hallgatni. Már akkor a fél közönség visszatérőnek számított; a koncert előtt a raszta sráccal még dumáltunk is – Magyarországról jöttem, de itt élek, láttuk már őket, igen…Aztán kezembe adott egy füstölőt a koncert idejére; az utolsó dalok valamelyikénél pedig a ritmust adó zörgő hangszerét is, hogy akkor most bevettek a buliba. :D Koncert után nem maradtunk beszélgetni, helyette inkább felmentünk az Antica Pieve-re (az antik templom a város tetején); azt beszélték, nagy bulit csinál a Voodoo Sound Club, mi meg táncolni akartunk. Előtte játszott a Microguagua, akikről addig nem is hallottunk, de tetszett a beálláson eljátszott pár dalrészlet. Kiderült, hogy ők voltak a vicces banda délutánról. :) A zenekar hivatalosan spanyol, Barcelonából jöttek, de a tagok Spanyolországból, Olaszországból, Argentínából, Paraguayból és Chiléből valók. Olyan koncertet nyomtak, hogy rögtön rávágtuk, holnap is megnézzük őket, ha lehet, kétszer is; persze az első sorból. Reggae-t játszanak néha ska-val és Bob Marley-val vegyítve; és leginkább az utcán szeretnek zenélni – ez látszott is abból, milyen kapcsolatban voltak a közönséggel. A Voodoo Sound Club nem vett le minket a lábunkról, ellenben nekünk sikerült (akaratunkon kívül) ezt megtenni egy csapat sráccal. Az egyik egyszerűen nem volt képes leszakadni rólam: Ágival beszélgettem, de ez nem akadályozta meg abban, hogy megfogja a kezem közben és megpörgessen; beszéljen hozzám vagy leálljon velem szemben – nekem táncolni. Az egész társaságuk fehér nadrágot viselt matróz pólóval és piros szalaggal díszített szalmakalappal, viccesek voltak. Azt hittük legénybúcsús társaság, de állítólag Velencéből jöttek 7 nap alatt (közben rendíthetetlenül 5-öt mutatott az ujjaival), és szentül hitte, hogy Gisellának hívnak, mert ő bizony Gisello és mi egymásnak lettünk teremtve, lám, a nevünk is ezt mutatja. :D A hajnal a Piazzán ért minket, rendkívül jó hangulatban tettük el magunkat egy még jobb másnapra. A hőség viszont csak nem akart múlni…Fejfájással, nyűgösen vészeltem át a nappalt, csak az segített a jóval negyven fok felett járó kánikulán, hogy beugrottam a vízbe, kiúsztam. Azzal a lendülettel újra be, újra ki, újra be. Vasárnapra két programunk volt: kétszer megnézni a Hang-es srácokat és a Microguagua-t. Az utóbbival kezdtünk, átfedésben voltak a tündérfiúkkal. Eszméletlen hangulatban ugráltunk és énekeltünk a spanyol srácokkal, hihetetlen életerő és jókedv üvölt belőlük, és így a zenéjükből is. A vége után rohantunk a másik kedvencünkhöz, koncertjük után velük is lőttünk pár képet és ismét dumálni kezdtünk. Sajnos az esti zenélésükre már nem tudtunk elmenni, mert nagyon az első sorban akartunk bulizni a kedvenc reggae zenekarunkra. Sikerült is. Az amerikai bohóc átengedte a terepet a zenének és ott valami elszabadult. Végtelen energia, szabadság és boldogság. „Non ti preoccupare delle cose” – Ne aggódj a dolgok miatt… Mezítláb a macskakövön, 30 centire a zenészektől, mert hogy a nagy hely és tömeg ellenére még mindig utcazene-utcakoncert hangulata volt az egésznek. Persze már megismertek minket a srácok; pl. a trombitás taggal ’tükörben’ táncoltunk, miközben ő játszott. :) Életem egyik legjobbja volt. Őket a Zouké Root váltotta, a fesztivál utolsó zenekara. Az első számnál azt hittük, ők az eredeti, komolyra vett reggaet játszák majd, de nem így lett. Elvileg ők is barcelonai banda, de igazából a világ minden tájáról vannak: Afrika, India, Spanyolország, Kelet-Európa; az énekesük pont úgy néz ki, mintha 2 év után most tért volna vissza egy lakatlan szigetről. Random, ritmus nélkül, mezítláb ugrált, annyira felszabadult és energikus volt… Imádtuk. :) Csak táncoltunk, aztán jött az ötlet: ha már bemásztunk egy kútba Milánóban, miért ne táncolnánk asztalon is? Alessiát is elkaptuk, így hármasban ráztuk egy ingó sörasztal tetején, de annál inkább érezve a ritmust. :) Balról a paraguay-i, szemből a brit, jobbról az amerikai nézett minket leesett állal, közben olaszok próbálkoztak, de hát se kép, se hang, csak a zene meg a tánc. A Zouké-hoz néha Micro-s tagok is csatlakoztak, aztán az egész átment egy hatalmas jammelésbe, közben pedig beszélgetni kezdtük sok mindenkivel. A harsonás a barcelonai fesztiválról mesélt, az amerikai „helló magyar lányok!” üdvözléssel jött oda hozzánk, és végül elhívtak minket a brit sráccal a másnapi ’videóforgatásra’ Castell'arquato-ba. Csak ültünk ott és azon gondolkoztam, mennyire király az élet (na meg az angoltudás), hogy itt vagyok magyarként egy kis olasz falu legtetején, olyan emberekkel beszélgetek és spanolok, akiket enélkül a nemzetközi fesztivál nélkül valószínűleg soha meg sem ismernék; hogy a lehetőségek mennyire végtelenek, csak bátornak kell lenni és nyitottnak a világra.

Eddig is pozitívan éltem, de mostantól ha bármi jön, csak a két kedvencemet idézem, a Hang-es srácot és a Microguagua-t: „Take a deep breath and enjoy the moment…Happy forever!” :)

Eddig próbáltam időrendi sorrendben írni a történeteimet, de ez most meginogni látszik. Nem tudok mesélni Parma-ról, a hétvégi kalandjainkról, vagy bármi másról, mikor olyan feledhetetlen történeket éltem meg, mint a Milánóval egybekötött barátnős Bascherdeis… :)

Sokatokkal beszéltünk arról, hogy míg itt vagyok, kijöttök meglátogatni, vagy ellógunk valamerre várost nézni. Mindenkit nagyon szívesen várok, de Áginak mondtam első körben, hogy ha valakinek, hát neki aztán jönnie kell. Hogy miért? Nincs még egy olyan ember a környezetemben, aki így rajongana Olaszországért; annak nyelvéért, minden színéért, ízéért és kalandjáért, mint ő. És ha valaki, hát akkor ő az, aki jön is. Még a Hegyalja Fesztiválon voltam, mikor két koncert között leegyeztettük a pontos dátumot, nem sokkal később pedig már arról írt, hogy a repjegye is megvan. Otthon még gyorsan összefutottunk megbeszélni a részleteket, utána már csak a napok számlálása maradt hátra. Teo úgy döntött, velünk tart pénteken a perzselően forró Milánóba, így délelőtt már a metropolisz utcáit róttuk. Napunk első felében leginkább a Dóm környékén ragadtunk le; hiába jártam már sokszor Milánóban, a Dóm csipkézett tetején utoljára gyerekként voltam; Ági sem látta még, így kihagyhatatlan volt. Meg hát egyébként is kihagyhatatlan annak, aki ide utazik, kevés gyönyörűbb templom-tető van; már ha van egyáltalán, de keveset utaztam még ahhoz, hogy ezt most megállapítsam. :) (Ez viszont megítélésem szerint nem mondható el a templom belső tereiről. Sőt.) Dómra fel, Dómba be, Dóm mellett zenészek hallgatása; aztán az elmaradhatatlan boltjaimba rángattam el a többieket. Később megnéztük a Galleria-t, ahol nem felejtettünk el a bikánál háromszor bal sarkunkon forogni, és még egy filmforgatásba is belefutottunk. Betértünk egy parfüm/ruha boltba, ami tényleg olyan mint egy diszkó: diszkrét félhomály, hangos bulizene, a bejáratnál félmeztelen, hatkockás modell srácok fogadják a vevőket, a modell csajok pedig szinte-már-nem-is-nadrágban kalauzolják bent az embereket. Az operát most kihagytuk, így hátsó kis utcákon barangoltunk a Castello Sforzesco-hoz, aminek bejárata előtt hatalmas, többszintes kút áll. Ekkor már rég túl voltunk a meleg miatti rosszulléten, a szandálom talpa is olyan forró volt, mint maga a beton. Víz minden mennyiségben, de hát semmi sem olyan hűsítő, mint a kút vize. Teo egyszer csak megkérdezte, miért is nem mászunk bele. Nekünk meg nem kellett kétszer mondani… Szandi le, kútba be :) A hűsölés minden frissességét magunk mögött hagyva barangoltunk tovább a kastély mögötti hatalmas parkban a Porta Sempione diadalív felé; ahol aztán az új órámra pillantva meglepetten konstatáltunk, hogy ha időben haza akarunk érni, hát igencsak sietnünk kéne. Elindultunk a legközelebbi metróállomás felé; ám a „Rómában tégy úgy, mint a rómaiak”- mondás szabadon Milánóra fordítását követve még megálltunk granitázni. Utána aztán volt sietség a vonathoz…Annyira, hogy még a metrón felosztottuk, ki vesz vizet, ki jegyet. Emlékeim szerint nyolc percünk volt indulásig onnan számítva, hogy a metró kinyitotta az ajtókat. Hozzá kell tenni, hogy a milánói pályaudvar viszont kb háromszor akkora, mint a teljes Keleti. Én nyertem meg a víz vásárlás feladatát, Teo és Ági – kezében a gurulós bőrönddel – futottak jegyet venni a legközelebbi automatához. Csakhogy annak nem volt kedve működni, így futás másikhoz. Én közben végeztem a vizekkel, a többieket szabályszerűen nem találtam ott, ahol találkoznunk kellett volna. Mikor rájuk találtam, épp valami sokadik idegtépő jegyvásárlást bonyolítottak, és nagyjából egy percünk volt felszállni a vonatra. A vonatra, ami persze a pályaudvar másik feléből indult; és aminek jegyérvényesítő doboza szintén nem működött. (Olaszországban a megvásárolt vonatjegyet a peron elejére kihelyezett gépnél kell kezelni, különben nem érvényes.) Ekkor már nem csak hogy izzadtságban fürödtünk – hisz ez már reggel óta így volt; hanem jómagam az ájulás szélén álltam, de nem volt megállás, hiszen a jegyünk csak az adott vonatra érvényes. Ági - még mindig kezében a bőrönddel, (én csak táskával, kalappal, literes vizekkel és fényképezővel) kiabáltunk Matteo után, aki egész a vonat túlsó végéig elfutott infóért; hogy lesz, ami lesz, szálljunk fel, mert már bezárták az ajtókat, megvolt a füttyszó is…Ági lába mikor elemelkedett a talajról, már indult is a vonat. Kellemes, szélben fürdés után megérkeztünk Fiorenzuola-ba, le is ültünk az első helyre életmentő granitáért. Fél óránk volt a buszig, ami felhoz ide, de hát szintén kényelmesék módjára…Teo hirtelen felkiált, most ment el a buszunk! A busz, amiért futottunk Milánóban. Felpattan, kiabál, integet…és megállt! Ági arca leírhatatlan volt: Basszus, már megint? :D Futás újra, aztán hazaérve isteni pizza, utána hideg sör a Piazzan; aminek teraszai már teljesen megteltek a másnapi Bascherdedeisre… 

Megint egy évvel öregebb lettem és bölcsebb is talán… De inkább öregebb. Bölcsebb talán csak  egy kevéssel – már ha szabad ilyet mondani. Rengeteg minden változott a legutóbbi szülinapom óta; nekem inkább ez az év-forduló, és nem a szilveszter. Az valahogy sosem hozott lázba igazán. Nem érzem a változást, amit az újév hozhat, csak egy dátum, amihez igazából semmi közöm.A szülinapnál inkább. Valahogy mindig hetekkel előtte elkezdek fejben szervezni – mit lenne jó csinálni, hol, hogyan… Mert az utóbbi években mintha kicsit tematikussá vált volna, amit persze nagyon élvezek. Pár éve lampionokkal teli, grillezős teraszos buli volt; tavaly együtt vásároltunk be, főztük meg kedvenc olasz ételeinket és igazi nagy família módra kajáltunk, majd buliztunk; idénre pedig Fellini Rómaira biciklizős-bulis estét képzeltünk el, amiből – tekintve, hogy itt vagyok - nem lett semmi. Csak ott, a tengerparton ülve jutott eszembe, hogy hányszor mondtam az utóbbi időben, ilyen szülinapot szeretnék igazán… és lám, úgy lett. De erről kicsit később.

Mivel eléggé várható volt, hogy a barátaim nem tudnak kijönni hozzám, hogy együtt legyünk, és persze a Római part sem utazik ide a kedvemért; hát gondolkozni kezdtem az „ünneplés” mikéntjén: kivel-hogyan és legfőképp, hol. Úgy esett, hogy az egyik ismerősöm, aki történetesen magyar, de hosszú évek óta Franciaországban él, viszont az egyetemi gyakorlatát éppen Olaszországban végzi; ráért. A köztünk lévő nagy távolság miatt egy harmadik várost kerestünk, így lett Rimini a maga csodás tengerpartjával a győztes, megelőzve Firenzét, Pisát és a többi szépséges várost (ahol már egyébként is jártam). Az első napunkon rögtön lecövekeltünk a parton; csak délután néztünk meg a várost. Az különbözteti meg Riminit a többi tengerparti üdülőtől, hogy nem csak a hosszú kilométereken át húzódó homokos part és a temérdek szórakozóhely kínálkozik a pihenni vágyó turistáknak, hanem maga a város is. (Szemben például a magyarok által annyira preferált Lido di Jesolo-val, ahol a szállodákon, éttermeken, klubokon, élelmiszer-, valamint felfújható vízi izéket árusító boltokon kívül semmi sincs.) Ha az ember beljebb sétál a partról, egy színes, barátságos, élő várost talál; ahol már a tenger illatát sem lehet érezni. Körbejártuk hát az egészet, este beültünk kajálni és sörözni, és még ajándékot is kaptam, egy hőn áhított Cruciani karkötőt. :) Éjszakára egy parton lévő szórakozóhelyet kerestünk – amiket meg is találtunk, csak éppen zárva voltak, tekintve a hűvösebb (értsd: nem totál kánikula) időjárást. Így a part melletti első helyet választottuk – és milyen jól tettük – ahol pár sör társaságában, kalóznak öltözött felszolgálókkal, karaoke versennyel és olaszokkal való spanolással telt az este. Másnap, a szülinapomon, kissé kótyagosan másra sem vágytam, csak a tengerre. Ki is mentünk a partra és el sem mozdultam onnan egészen a vonatindulásig. Csak ültem ott, szívtam magamba a tenger illatát; hagytam, hogy a hajam szétszedje a szél; néztem a tornász válogatott lányait, ahogy játszottak a homokban; drukkoltam a sárkányeregetőknek és a szörfösöknek; elmerengtem az idős párokon, akik kézen fogva sétáltak mezítláb a vizes homokban…és egyszerűen csak boldog voltam. Egész nap egy dal zakatolt a fejemben: „Most olyan könnyű minden, szinte csak a semmi tart, a kutyákat elengedtem és a forgószél elvitte a vihart. Alattunk a tenger, szemben a nap zuhan, nyeljük a csíkokat és világ pajkos szellőként suhan…”  (Később ezzel a dallal a Hegyalja Fesztiválon találkoztam újra; képzeljétek azt a végtelen szabadságérzetet, amit hirtelen előkapott az agyam az emlékeim közül. :) ) Hazaérve a legeslegjobb barátnőmmel skype-olni kezdtünk és megkaptam tőle a legjobb ajándékot: egy tortát. Igen, ez volt a legjobb. Majdnem 14 éve már, hogy barátok vagyunk, együtt ünnepelünk szülinapokat, névnapokat, mindenmást. Mégis ez volt a legjobb. Képzeljétek el, ahogy beszélgettek valakivel, aki egyszer csak azt mondja, várj egy pillanatot – és vársz. Közben nem érted miért, de lekapcsolja a villanyt, és előáll a kedvenc tortáddal, rajta egy szál égő gyertyával, és halkan énekelni kezdi: boldog szülinapooot… közben a szemed könnybe lábad, és úgy érzed, ez az, ami végtelen és időtálló: a ti barátságotok. Sok száz kilométerre egymástól – de mintha semmi nem lenne köztetek. És együtt könnyeztek a számítógép előtt…

Igaz, ez a szülinap közel sem úgy alakult, ahogy 3 hónappal előtte elképzeltem volna. Ha megkérdezik áprilisban, mi lesz velem két hónap múlva, ilyenekre még csak nem is gondoltam volna. Távol mindenkitől; családtól, barátoktól, Római parttól. De így alakult. Szerettem nagyon, és ha minden kívánságom így teljesül, ahogy ezzel történt… ám legyen! :)

Vasárnap szülinapoztunk. De másképp, mint otthon szokás… Legalábbis nálunk úgy zajlik, hogy van a családi ebéd, desszertnek ott a fincsi szülinapi torta, meg az ajándék. Együtt köszöntjük a szülinapost, utána csinálunk valamit. Beszélgetünk, régi fényképeket nézünk; de ha hétköznapra esik és aznap ünnepelünk, akkor is kicsit ezzel foglalkozunk. Azt mondták itt, hogy reggel lesz a torta-evés, így a vasárnaphoz képest igyekeztem korán felkelni, ne rám várjanak. Mikor leértem reggelizni meglepődve konstatáltam, hogy a torta fele már hiányzik, és mindenki csinál valamit: kávézik, lazul a kanapén, vagy a teraszon bámul a végtelenbe. Aztán kiderült, hogy ebben a családban a szülinap úgy zajlik, hogy pizsiben/köntösben elfogyasztják a reggelit – igen, a tortát – aztán az ünnepelt kívánságának megfelelően elmennek valamerre. A lány rendszerint a tengerpartot kéri, a srácnak viszont most nem volt konkrét úti célja. Így hát ebéd után beültünk a kocsiba négyen és észak felé indultunk a Garda tóhoz. Eredetileg Desenzano del Garda volt a cél, de a Giro d’Italia miatti folyamatos útlezárások, terelések és kilométeres sorok elvették a kedvünket. Úgy mindentől, tekintettel arra, hogy közben még koccantunk is egyet, de szerencsére nem történt semmi baj. Némi kerülővel azért csak eljutottunk a vízig két település között, kemény húsz percet el is töltöttünk ott, mígnem megmakacsoltuk magunkat és mégiscsak elmentünk a legközelebbi városba, Peschiera del Garda-ba. Hát az a város valami gyönyörűség… Sirmione mellett van, ám vele ellentétben itt pörög az élet, a vízparton rengeteg ember eszik-iszik-kávézik, sétál, motorozik, gyereke után fut vagy andalog. A kikötője is a központban van, innen futnak ki a turista hajók és a magán vitorlások egyaránt. Először itt is egy teraszos helyet vettünk célba, ahol olyan fagyit ettem, mire szavakat sem találok. A legalsó rétege limoncello (citromlikőr) volt, azt követte a citrom és a panna fagyi (ez egy enyhe ízű tejkrém-szerűség, kicsit talán a vanília és a yoghurt között van az íze, csak kevésbé édes), majd a panna-krém (leginkább a tejszínhabra hasonlít), a tetején édeskés natúr ostyával. Az élvezkedés után bejártuk a város útba eső részét, személyi turistavezetőnk, Beppe, aki a katonaságának egy idejét ebben a városban töltötte, még a helyi börtön épületét is megmutatta; ami egyébként úgy néz ki (annak ellenére, hogy hosszú évek óta nem használják), hogy simán megállná a helyét az Andrássy úton. Aztán célba vettük a vízpartot, ahol a hegyek által körülölelt tó látványában gyönyörködtünk, meg persze jó kis képeket lőttem. :) Hazafelé a hőség miatt az autó összes ablaka nyitva, hasító szél, hangos zene és négy éneklő, vidámkodó ember… hát így telt Matteo szülinapja. :)